VAKNYUGAT,

avagy dráma a javából

A Kultúrbrigád és az Átrium Film-színház közös produkcióját láthattuk a VIDOR Fesztivál programjában Nyíregyházán, hétfőn a Móricz Zsigmond Színház nagyszínpadán. Nem ismertem a szerzőt, és a művet, a szereplők közül is Alföldi Róbert neve kelti fel elsőre az ember érdeklődését, ezért inkább az egyéb programjaink miatt választottuk hétfőre ezt a színdarabot. De nem bántuk meg!

Gothár Péter rendezésében négy színész, -  Alföldi Róbert, Rétfalvi Tamás, Ficza István, és Mészáros Piroska - fantasztikus előadást produkált. Elvittek minket a távoli Írország egy kis településére, ahol az emberek a szegénység és az iskolázatlanság miatt élnek, ahogy tudnak, ölik egymást, és magukat a valóságban, és átvitt értelemben is.

A drámaíró, Martin McDonagh két felvonásba sűrítette az eseményeket. Egy lakószoba a családi tragédia helyszíne, de a szereplők egy-egy mondatából megismerhetjük az írországi kis település faluközösségének ismerősnek tűnő, kilátástalan életét, az éppen aktuális haláleseteket.

A sorsukkal szemben tehetetlen emberek egymásnak feszülése, a vágy a jobbra, az ügyeskedés a kicsit többért, a gyűlölet és az egyéni érdek minden áron való érvényesítése hajtja a két testvér, Coleman és Valene minden cselekedetét. Kifejezetten szegény emberek, akik nem tudják az életüket megváltoztatni, keserűségüket egymás bosszantásával vezetik le. Konfliktusuk, ami hol apró-cseprő, hol tényleg komoly érdekösszeütközés miatti heves vitában jelenik meg a színen, mély gyökerű. Testvérharcuk már több évtizedes. A „rosszat” megtestesítő Colman, az apagyilkos fiú, beletörődött a sorsába. Lop, csal, hazudik. A dráma meseszövéséből azonban kiderül az is, hogy Valene, a „jó gyerek” - akinek köszönheti testvére, hogy nincs börtönben - legalább annyi galádságot elkövetett a testvére ellen, mint az ő ellene. Amíg Colmen a valóságban a fizikai erőszakot alkalmazza, Valene a legalább ennyire elviselhetetlen lelki terrort. Mindketten már végzetesen megsérültek a darab által bemutatott időszakra.

Testvérháborújukat nem tudja leszerelni Wellsh atya sem, aki magában és a hivatásában is kételkedő, jobb sorsra érdemes vidéki pap. Őt a „rosszal” szembeni eredménytelen harca az alkoholizmusba sodorta. Nem bírja feldolgozni, hogy az utóbbi időszakban sok emberölés és öngyilkosság van a faluban.  A két fiút istápolja, de amikor megtudja, hogy Colmen sem véletlenül lőtte le az apját, nem baleset történt, kétségbe esik a tehetetlensége miatt, és öngyilkos lesz. A halála előtti utolsó próbálkozása, - intő levél a két testvérnek, - egy rövid időre felcsillantja a reményt, hogy bár a falu papja a rábízott közösséget nem tudta életében megváltoztatni, de halálával, testamentumával legalább a két fiú közötti háborút megszünteti. A vágyott jó, a szeretet felé irányítja őket. Nem ő tehet arról, hogy nem így lett, és kiújul még a bűnbánatban és a megbocsátásban is egymásra rálicitáló két testvér gyűlölete.

A tragikus végkifejlet ellenére katartikus élményt jelentett az előadás. Miközben olykor nevetnem kellett egyes jeleneteken, máskor a könnyem csordult ennyi tragédia és ennyi emberi szenvedés láttán. Köszönhető ez a csodálatos darabnak, a kiváló rendezésnek, és a fantasztikus színészi játéknak. A testvéreket alakító Rétfalvi Tamás (Colman), és Ficza István (Valene) meggyőzően mutatta be, hogy mivé válik az ember - legyen jó, vagy rossz, - ha a körülményein nem tud változtatni. Az alakításuk ismét rádöbbentett arra, hogy az emberek, - mindegy melyik oldalon vannak - nem feketék, vagy fehérek. Mindenkiben van jóság és rosszaság is, mindenkit lehet szeretni valamiért, és még a gyilkosban is van vágy a jó, és a szeretet iránt.

A két színész játéka, - bár olykor az éppen aktuális konfliktus miatt hangos jelenetben feszültek egymásnak az indulataik, - nem volt harsány. Hihető volt mindkettejük minden mozdulata, gesztusa. Nem volt zavaró az időnként nadrágjában kotorászó Coleman, és csak a fontoskodó, fizikailag gyengébb Valene jellemrajzát egészítette ki Ficza István érdekes akcentusa.

Az alkoholista pap a darab végére majdnem hőssé vált, majdnem megváltoztatta a testvérek életét. Alföldi a nem túl pozitív figura ellenére, szimpatikussá tette Wellsh atya  alakját. Azért volt hiteles, mert nem szaladt bele az ilyenkor szokásos közhelyekbe, nem játszotta túl a részegest. Esendő volt, szeretetre méltó. A visszafogott alakítása miatt lett a darab egyik legfontosabb szereplője, annak ellenére, hogy nem is volt mind a két felvonásban a színpadon. Nehéz elválasztani, hogy mi teszi az általa megformált alakot ennyire elfogadhatóvá: a színészi játék, a rendezői bravúr vagy az írói zsenialitás, de mindegy is. Mind a három nagyon egymásra talált. Ezért hihettük el, a mellékszereplő, - és talán ezért kicsit halványabb - Kicsilány Kellehert alakító Mészáros Piroskának, hogy a darab végére már nemcsak a jó partit szerette a papban, hanem az embert.

Színházban a laikus néző elsősorban a színészek játéka alapján ítéli meg a darabot. Ismertségük, játékuk befolyásolja, hogy tetszett, vagy nem tetszett az előadás. A rendezés általában csak a kritikusokat, szakmabelieket fogja meg. Nem vagyok színi kritikus, de úgy érzem, hogy a díszleteiben is visszafogott előadás már nemcsak a drámaíró érdeme. A változtatás nélküli  helyszín, a néhány jelzés értékű bútordarab, a kevés, de mindig a kellő pillanatban megszólaló, autentikus zene, az ének, a színészek mellett a rendezőt, Gothár Pétert dicséri. 

A produkció valamennyi résztvevője mindent megtett azért, hogy tényleg katartikus élményt nyújtson az előadás. Messze vittek a darab helyszíne szerint, de mégis ismerős világot mutattak be. A szórakoztatáson túl elgondolkodtattak arról, hogy mi az emberi élet célja, hogy lehet-e túlélni ilyen körülményeket, lehet-e tenni, és mit a szegénység és a teljes kilátástalanság ellen. Nekem úgy tűnik, nincs más lehetőség, csak a szeretet. Köszönöm a tegnapi színházi estét mindnyájuknak!