Reménykedő tél

Sűrű pelyhekben hull a hó, de mire örülni kezdenénk, el is olvad. Bámulunk ki az ablakon, kergetjük az óév álmait, és új vágyakat keresünk helyettük. Szerencsénk van, ha csak oldalról látjuk a vágányokat, még elhinnénk, hogy a párhuzamosak a végtelenben találkoznak. Persze addig úgysem élünk – gondoljuk, és megrázva magunkat, otthagyjuk az ablakot. De a gondolataink maradnak még egy kicsit.

A karácsonyfa illatát már rég nem érezzük, és halványul az ajándékok fénye is, bármilyen kedvesek voltak, amikor kaptuk. Még fülünkbe csengenek az újévi kívánságok, kicsit bosszankodunk, ha kihagytunk valakit, és lassan elfelejtjük, kiknek nem voltunk fontosak. Igyekszünk kiverni a fejünkből, hogy volt, aki még el sem olvasta üdvözletünket, talán csak figyelmetlen volt. Minden múlt lett csupán, mint a tavalyi év, de gondolataink megint maradnak még. Örülni akarunk még a decembernek, a Mikulásnak, a Jézuskának és a Szilveszternek, és titkon reménykedünk, hátha mégis elolvassák jókívánságainkat. Talán már mindegy is, de a szívünk nem ott van, ahol az eszünk. Szerencsére, így legalább idén is lesz miért élni.

Valamiért félve tekintgetünk a jövőbe, pedig az ritkán más, mint az óév folytatása. Vagy épp azt nem akarjuk, hogy múltunk határozza meg a jövőnket? Akik a múltba vágynak, azoknak jó a tél. Segít elbújni a világ elől, senkinek sem tűnik fel, ha egy nő mindent eltakar a télikabáttal, megfejthetetlenné válnak az érzések és gondolatok. A tél ridegsége is az álomfejtés ellen van, többnyire észre sem vesszük azt, aki nem akarja, és sosem jövünk rá, miről maradtunk le.

A férfinép leginkább a másik végletet kedveli télvíz idején. Azokat, akiknek mindegy az évszak, és a hideg épp csak látszik a ruhájukon. Ők általában nagyon fiatalok, vagy nagyon fiatalok maradtak, és mellettük a tél ködében is megtaláljuk a napot. Nem lehet kikerülni őket, és a férfifantázia is csak felesleges képződménnyé válik, a küllem és a csábító hangok mindent elmondanak. Ők látványosabbak télen, de ez múló „pillanat”, mert fantázia nélkül a vágyak is elszürkülnek.

Igazán érdekesek a mimózalelkűek, akik várják a tavaszt, de nem merik kimondani. A pillantásuk elárulja, hogy szeretnék, ha észrevennék őket, ha minden másképp volna, mert szeretnének végre kinyílni. De ha meglátják a fényt, nem tudják eldönteni, hogy csak a naplementét, vagy a felkelő nap ragyogását látják, mindig úgy érzik, rossz irányból jött a fény. Ilyenkor hezitálnak, nem volna-e jobb a tél, de a sors nem ismeri az évszakokat. Mi pedig nem ismerjük ki soha a mimózákat, akiknek lelkében már lehet, hogy rég tavasz van.

Felejtsük el, hogy tél van, hiszen mégis süt a nap, és ha akarjuk, akár naponta felülemelkedhetünk mindenen, amit nem szeretünk. Ha önmagunkat legyőzzük, máris pezsgőt bonthatunk, mert legyőztük a telet. De ha mégsem tudunk változni, akkor is elővehetjük a poharakat, hiszen napok óta tavasz van.