ESZKÖZEINK – RÉGEN ÉS MA

A könnyebb, kézzel is könnyen tartható kamerák megjelenésével lehetőség nyílt arra, hogy nemcsak filmgyártó vállalatok, televíziótársaságok készítsenek kisebb filmeket, hanem magánszemélyek is. Persze ebben az időben még teljesen más volt a filmkészítés, mint napjainkban.

Filmrögzítés

Klubunk alakulásakor, a 60-as évek második felében az akkor modernnek számító kézi kamerákkal kezdtünk mi is. A mérete ugyan nem volt nagy, használata, legalábbis mai fogalmaink szerint, mégis nehézkes volt. Ezeknek a kameráknak ugyanis még nem volt saját energiaforrásuk, a kezelőjének kellett egy kar segítségével tekernie rögzítés közben a filmet. Később ezt felváltotta az előre felhúzós rendszerű kamera. A fejlődés újabb fázisát jelentette, amikor megjelent a cserélhető elemmel működő filmrögzítő készülék.

Az előbb említett kamerák mindegyike celluloid filmszalagon rögzítette a fekete-fehér képet, és később már a hangot is. A nyers filmet kör alakú tartójában kellett beilleszteni, majd átfűzni a másik tárcsára, hasonlóan az analóg fényképezőgépekhez. A befűzés, majd később a visszacsévélés során nagyon kellett vigyázni, hogy a film fényt ne kapjon, hiszen akkor használhatatlanná vált. Attól függően, hogy milyen széles filmet lehetett használni a kamerában, beszélhetünk 16 mm-es, 8 mm-es és szuper nyolcas kameráról. Klubunk és tagságunk csak az utóbbi kettővel rendelkezett.

Bármilyen széles is volt a filmezéshez használt film, ugyanúgy, ahogy a fényképezéshez használtakat, elő kellett hívatni. De míg a fényképezőgépbe való filmet Nyíregyházán is előhívták, kidolgozták, a filmezéshez használtakat kezdetben csak Budapesten. Tehát: csomagolás, posta, majd várakozás, s szintén postán meg is kaptuk az előhívott művet.

A 80-as évek közepén megjelentek hazánkban is a mini videokazettára rögzítő gépek. Ezek betöltése egyszerű volt: a kazettát csak bele kellett helyezni a megfelelő helyre, s közben, mivel ez már nem volt fényérzékeny, nem is kellett vigyázni. A kazettára rögzítő kamerák energiaellátását már nem elemek, hanem tölthető akkumulátorok biztosították. Egyesületünk jelenleg is rendelkezik egy ilyen kamerával, amely ma is működőképes, bár a mini videokazetták beszerzése egyre körülményesebb.

A filmfelvevők újabb generációját a mini DVD-re rögzítők jelentették. Bár kezelése ennek is egyszerű, sem a klub, sem az egyesület nem használta. Ennek oka talán az lehetett, hogy elterjedése után nagyon hamar megjelentek az SD-kártyára rögzítő kamerák, s mi inkább ezeket pártoltuk.

A mini videokazetták (és DVD-k) még egy nagy előnnyel rendelkeztek: nem kellett őket előhívni. A felvételeket vissza lehetett nézni a kamerában, s az elkészült film megtekintése sem ütközött különösebb nehézségbe: egyszerűen át kellett játszani a video-, illetve DVD-lejátszóba helyezhető kazettára, lemezre. Micsoda fejlődés a korábbiakhoz képest!

A 21. század technikai fejlődése hozzánk is betört. A modern, SD-kártyára rögzítő digitális kamerák hamar népszerűek lettek tagságunk körében, egyesületünk is rendelkezik ilyennel. Ezek is tölthető akkumulátorral működnek, s meglehetősen hosszú időt, 120 percet is rögzíthetnek egy töltéssel. Az SD- (vagy mini SD-) kártya könnyen kezelhető, a kamerában visszanézhető, de akár egy laptopba is behelyezhető.

Szerkesztés, vágás

A film a felvétellel még nem kész. Következik a szerkesztés, és a szerkesztésnek megfelelő vágás.

A 8-as, illetve szuper 8-as kamerával rögzített, előhívás után visszakapott filmet nagyon nehéz volt szerkeszteni és vágni. A szerkesztésnek tulajdonképpen fejben a felvétel idején már meg kellett lennie, s a felvételnek ennek sorrendjében kellett/kellett volna készülnie. Ha valamelyik képsort mégis máshova kellett illeszteni, az csak a lejátszás során derült ki. A lejátszóba befűzött filmet az adott jelenetnél meg kellett állítani, a filmkockát meg kellett jelölni. Mivel mozgóképről van szó, ahol egyetlen másodperc alatt kezdetben minimum 16, aztán 24 képet láttunk, már ez is meglehetősen nehéz feladat volt. Természetesen ugyanígy meg kellett állapítani azt is, hová kell helyezni a kivágott képsort. Ezután következett a vágás, mégpedig szó szerint. Ezeket a filmeket ugyanis ollóval kellett vágni, s átlátszó ragasztóval összeragasztani, hogy az illesztés minél kevesebbet zavarjon. Így is gyakran előfordult hogy ezeken a filmeken ugrott a kép, mert egy-két kockát sikerült leragasztani...

A mini videokazetták vágása ehhez képest könnyűnek hat, bár nehézségek ott is adódtak. Először is szükség volt vágópultra, illetve két videomagnóra. Az egyiken a nyersanyag volt, a másikra a megszerkesztett anyag került. A videomagnókhoz kapcsolt tévék képernyőjén nyomon lehetett követni, hogyan halad a munka. A szerkesztő az első magnón pörgő képsorokból kiválasztotta a megfelelőt, a vágópult segítségével gombnyomással kivágta, s a kivágott felvételt átjátszotta a másik magnóra. Itt is nagyon észnél kellett lenni, mert kezdetben a már elkészült filmbe nem lehetett betoldani: ha mégis szükségessé vált, újra kellett kezdeni a teljes vágási folyamatot. Később ez a nehézség megszűnt, a modernebb vágópultok alkalmasak voltak betoldásokra. Ráadásul ezeken már több hangsáv is volt, azaz a szöveg aláfestéseként akár zenét is lehetett alkalmazni.

Az SD-kártyára rögzített filmek vágása komputerrel történik. A kártya behelyezése és áttöltése után kezdődhet a munka. Többféle vágóprogram közül választhatunk, köztük magyar nyelvű is akad. Bármelyiket is választjuk, a képek/képsorok sorrendjén többször is változtathatunk, azaz kiválaszthatjuk a (szerintünk) legjobb megoldást. A modern vágóprogramok lehetővé teszik a képek hő- és színképének összehangolását, sőt ugyanezt a hangokkal is meg tudják tenni, így nem fordulhat elő, hogy az aláfestő zene elnyomja a nyilatkozó hangját.

Vetítés

Az elkészült film természetesen csak akkor ér valamit, ha minél többen megnézik, azaz le kell vetíteni őket.

Kezdetben annyiféle vetítőkészülék volt, ahány szélességű film. Így beszélhetünk 16 mm-es, 8 mm-es és szuper 8-as vetítőről is. Akármelyikről is legyen szó, a filmet be kellett fűzni. A fémdobozban lévő tekercset rögzíteni kellett, különböző áttéteken keresztül át kellett vezetni a lámpa előtt, majd a film végét be kellett fűzni az üres orsóba. Ha a film nemcsak néhány perces, esetleg néhány tíz perces volt, több tekercset is be kellett egymás után fűzni (közben a közönség várt), ami meglehetősen nehézkessé tette a dolgot. Ráadásul a vetítő kissé kattogott, tehát a hang nem volt tökéletesen hallható, a kép minősége pedig a vetítővászon minőségétől függött. Ezek a régi vetítőgépek ma már múzeumi tárgyak, de klubunk, s később egyesületünk megőrzött egyet. A szuper 8-as vetítőt egyik társunk megjavította, s még ma is működik.

A videokazettára készült felvétel a vágás után rögtön lejátszható kazettára került. Ehhez már csak videomagnóra és tévére volt szükség, hogy élvezni lehessen a filmet.  

A komputeres vágás megjelenése lehetővé tette a filmek többféle megőrzését. Lehetőség van az elkészült mű merevlemezen tartására, átvételére akár DVD-re, akár pendrive-ra. Ha DVD-n van a film, megtekintéséhez szükség van DVD-lejátszóra, ha viszont a komputeren tartottuk, vagy pendrive-ra vettük, akkor megtekinthetjük monitoron. Nagyobb társaság esetén kivetíthetjük vászonra projektorral, s ekkor megfelelő minőségű eszközök esetén szinte mozihatást érhetünk el. Egyesületünk évek óta ezt a változatot használja, saját filmjeinket saját projektorunkkal vetítjük ki.

Összegzés

Szóval, hogy is van ez? Milyen kamerához milyen vágás társult? Hogyan lehetett megnézni az elkészült filmet?